A Beevers Kaas ugyanakkor hiába lapozgatta kizárólagos szerződését, abban a Cono csak annyi vállalást tett, hogy ő maga nem fog forgalmazási tevékenységet folytatni Belgiumban. A többi disztribútorral szembeni védelemről nem rendelkezett. A Beevers Kaas ugyanakkor arra hivatkozott, hogy hallgatólagosan minden disztribútor számára világos volt, hogy a Belgiumba irányuló aktív eladási tilalom fennáll velük szemben, hiszen más disztribútor – az Albert Heijn üzletláncon kívül – nem is folytatott ilyen tevékenységet Belgiumban.

Az Albert Heijn üzletlánc viszont arra hivatkozott, hogy a Beevers Kaas terhére esik annak bizonyítása, hogy létrejött egy megállapodás a Cono-val, amely alapján valamennyi további disztribútor számára tilos volt az aktív értékesítés Belgiumban, valamint, hogy e megállapodás megkötését megfelelő időben közölték minden érintett disztribútorral, kötelezve őket annak betartására.

A jogvitában eljáró nemzeti bíróság által felmerülő, az Európai Bíróságnak feltett kérdések arra irányultak, hogy miként kell bizonyítani a vertikális csoportmentesség fenti szabályának megfelelő megállapodás létrejöttét. Elegendő-e ehhez annak bemutatása, hogy az érintett disztribútorok ténylegesen nem végeznek aktív értékesítést Belgiumban? Illetve elegendő-e, ha az aktív értékesítésre vonatkozó tilalmat akkor közli a Cono a disztribútorokkal, ha azok megkezdik az egyébként tiltott forgalmazást Belgiumban, vagy előre közölni kell velük, függetlenül attól, hogy felmerül-e bennük ilyen forgalmazási szándék?

Az Európai Bíróság az EUMSz. 101. cikke szerinti megállapodás fogalmából kiindulva azzal érvelt, hogy a megállapodás létrejöttéhez szükséges, hogy a résztvevők kifejezzék közös akaratukat és ezért megállapodás főszabályként nem alapulhat az üzleti politika egyoldalú kifejezésén. Ez alapesetben azt jelenti, hogy a területi kizárólagosságot védő, a többi disztribútorra vonatkozó aktív eladási tilalomnak meg kell jelennie a védett disztribútorral kötött kizárólagosságot biztosító szerződésben. Ennek hiányában a gyártónak a védelemre irányuló látszólag egyoldalú aktusa akkor minősülhet megállapodásnak, ha az valójában a két fél egybehangzó akaratát fejezi ki. Ilyen tényleges szándékegység meglétére lehet következtetni abból, ha a gyártó a többi disztribútorral kötött szerződésében megtiltja a kizárólagosságot élvező disztribútor területére történő értékesítést, vagy ha ilyen tilalmat ír elő általános szerződési feltételként, vagy más felismerhető módon. Bizonyítja például a védelem meglétét, ha a gyártó kialakít egy ellenőrzési és szankcionálási rendszert az aktív értékesítési tilalmat megszegő disztribútorokkal szembeni fellépés biztosítására.

Jóllehet az aktív eladástól való tényleges tartózkodásnak lehet aza az oka, hogy a versenytárs disztribútorok tudatában vannak annak, hogy az tilos a számukra, azonban a nem-értékesítenek más okai is lehetnek. Az Európai Bíróság szerint ezért önmagában az aktív értékesítés hiánya nem bizonyítja elégséges mértékben, hogy a gyártó a kizárólagos disztribútorral szemben vállalta védelem nyújtását a számára fenntartott piacra irányuló aktív értékesítésekkel szemben.

A tanulság tehát, hogy a kizárólagos forgalmazási joggal érintett területre irányuló aktív értékesítésektől való védelem biztosító megállapodás meglétét annak kell bizonyítania, aki arra hivatkozik – esetünkben a Beevers Kaasnak. E bizonyításnak arra az időszakra vonatkozóan kell fennállnia, amely tekintetében arra hivatkoznak.