Mindenekelőtt érdemes rögzíteni, hogy a vizsgált ügyben a régi Ptk. (rPtk.) volt alkalmazandó. A rPtk. alapvetően azonos módon szabályozta a szerződésszegéssel és a szerződésen kívül okozott károkért viselt felelősséget (v.ö. rPtk. 318. és 339. skk. §§). A rPtk. rendszerében ennek következtében a károkozó jogellenes magatartása kétségtelenül a kártérítési felelősség egyik szükséges eleme volt a kontraktuális jogviszonyokban is. Jogellenes magatartás hiányában pedig alapvetően nem kerülhet sor kártérítési felelősség megállapítására. Elméletileg ugyanez a helyzet az új Ptk. (Ptk.) esetén is. A Ptk. rendszerében a kárfelelősség alapja a szerződésszegés, azaz bármely kötelezettség szerződésszerű teljesítésének elmaradása (Ptk. 6:137. §). Figyelemmel arra, hogy a Csődtv. 47. § (1) bekezdésében foglalt speciális felmondási jog implicit a szerződés része, az ezen alapuló felmondás nagy valószínűséggel nem minősül szerződésszegésnek. Szerződésszegés hiányában pedig alapvetően nem érvényesíthető kárigény.

Azonban fel kell hívni a figyelmet arra, hogy a kúriai határozat csupán a Csődtv. 47. § (1) bekezdés szerinti felszámolói felmondás esetére zárja ki a hitelező kárigényét. Azokban az esetekben azonban, amikor az adósi fizetésképtelenségből fakadó nemteljesítés vagy a felszámolás megindulása a szerződés rendelkezései szerint önmagában is szerződésszegésnek minősül és felmondási jogot alapoz meg a hitelező javára, a hitelező továbbra sincs elzárva e jogának gyakorlásától, illetve attól, hogy az adósi szerződésszegés következményei (így a kártérítés) érvényesítse.

Ilyenformán az új kúriai határozat által követett jogértelmezés elsősorban azokban az esetekben eredményezhet lényeges sérelmet a hitelező számára, amikor a felek a szerződésükben nem szabályozták felmondási eseményként a felszámolás megindulását, illetve, ha az adós fizetésképtelensége nem valósít meg olyan egyéb szerződésszegést, ami megalapozná a hitelezői felmondást (pl. az adós a szerződés alapján továbbra is nyújtja a szolgáltatást). Ilyenkor előállhat olyan helyzet, hogy a hitelező nem tudja az adósi szerződésszegésre hivatkozással felmondani a szerződést és kárigényét az adós felszámolásában érvényesíteni, hanem ki van téve annak, hogy a felszámoló a Csődtv. 47. § (1) bekezdése alapján mondja fel a szerződést, megfosztva ezzel a hitelezőt kárigényétől.

A kúriai határozat azonban nem csupán erre a – viszonylag szűknek tűnő – esetkörre vonatkozólag jelentős. Ugyanis, ha a hitelezőt meg is illeti „saját jogán” a felmondási jog, ez nem szükségképpen vezet megfelelő eredményre. Az új jogértelmezés ugyanis arra ösztönzi a hitelezőt, hogy minél előbb felmondja az adóssal kötött szerződését, hiszen hitelezői felmondás esetén az adóssal szemben – figyelemmel az adós szerződésszegésére – tud kártérítési igényt érvényesíteni. Ez egyrészről nemkívánatos következményekkel is járhat (pl. az adós számára is előnyös, a továbbműködést, egyezséget vagy működő üzemként történő értékesítést lehetővé tevő szerződések felmondása a hitelező részéről). Másrészről teljességgel indokolatlannak tűnik, hogy hitelezői felmondás esetén járna kártérítés, míg a felszámoló általi felmondás esetén nem, miközben a felmondás oka végsősoron ugyanaz: az adós fizetésképtelensége.

Fontos hangsúlyozni, hogy a Kúria által követett gondolatmenet alapján a felszámoló Csődtv. 47. § (1) bekezdése szerinti felmondás – jogellenesség hiányában – nem csupán abban az esetben zárja ki kárigény (kötbérigény) érvényesítését, ha a felek nem rendelkeztek erről explicit módon a szerződésben, de akkor is, ha a szerződés tartalmazott szerződésszegés esetére kártérítési szabályokat, illetve kötbérkikötést.

Szintén lényeges, hogy a Kúria jogértelmezése azzal a következménnyel is jár, hogy – felszámolói felmondás esetén – a hitelező kárigényét a kezessel, illetve a zálogkötelezettel szemben sem fogja tudni érvényesíteni a járulékosság folytán. Ez azt jelenti, hogy nem csupán a gazdasági viszonyait amúgy is megszüntető adóssal, hanem a feltehetően fizetőképes biztosítéknyújtóval szemben sem tud a hitelező fellépni abban az esetben, ha az egyenes adós felszámolás alá kerül és a felszámoló a szerződést felmondja.

Kétségtelen, hogy a Kúria jogértelmezése szigorúan dogmatikai alapon helyesnek tűnik. Ugyanakkor érdemes figyelembe venni azt a körülményt, hogy a felszámoló – kétségtelenül jogszerű – Csődtv. 47. § (1) bekezdés szerinti felmondása azért vált lehetővé, mert az adós fizetésképtelenné vált. Jogpolitikai szempontból nehezen védhető egy olyan rendelkezés, amely elzárja a hitelezőt attól, hogy a végsősoron az adós fizetésképtelenségéből eredő kárigényét egyrészről az adóssal (felszámolási vagyonnal), másrészről a biztosítéknyújtóval szemben érvényesítse. Ennek az ellentmondásnak a feloldása vélhetően a jogalkotás feladata lesz.

Akárhogy is, a Kúria végzése közzétételre került a Bírósági Határozatok Gyűjteményében, így a jövőben számolni kell vele. Célszerű ezért szerződéskötéskor a tartós szerződések esetén szerződésszegésként definiálni az egyik fél elleni felszámolási eljárás megindulását, és erre az esetre felmondási jogot kikötni a másik fél részére. Továbbá, megfontolandó, hogy a felek szerződésükben a felszámoló Csődtv. 47. § (1) bekezdés szerinti felmondása esetére bánatpénz fizetését kössék ki. Ebben az esetben a most elemzett kúriai határozat nem képezné akadályát a hitelezői igényérvényesítésnek, mivel a bánatpénz-követelés nem feltételezi a másik fél szerződésszegését. Ugyanakkor kérdéses, hogy egy ilyen klauzulát a bíróságok nem tekintenének-e jogszabály megkerülésére irányulónak, így semmisnek.